A gyalogság fegyverei
Ebben az időben a legfontosabb fegyvernem egyértelműen a gyalogság. Létszámát tekintve is a legnagyobb, s a tűzharcra és a kézitusára, valamint támadásra és védelemre egyaránt alkalmas. A gyalogság megszervezése a legolcsóbb, így egyáltalán nem csodálható, hogy az 1848-49-es szabadságharc hadseregében - létszámát tekintve - még az átlagosnál is nagyobb súllyal szerepelt a gyalogság. A gyalogsági alakulatok felfegyverzésére fordította a legnagyobb gondot a szabadságharc vezetése, s az akkor Magyarországon előállított fegyverek döntő része is gyalogsági puska volt.
A szabadságharc hadseregének szervezésekor az osztrák birodalom hadseregét, a császári-királyi hadsereget vették alapul, bár ettől a későbbiekben jó néhány vonatkozásban eltért a honvédsereg. Az alkalmazott fegyverek kezdetben szintén a császári-királyi hadseregben rendszeresített fegyverek voltak, ettől azonban szükségszerűen el kellett szakadni, hiszen 1848 őszétől megszűnt a lehetősége a császári-királyi hadsereg fegyverraktáraiból, illetve a birodalmi fegyvergyárakból való beszerzésnek.
A hadsereg fegyverrel való ellátására még három módon nyíIt lehetőség. Először a külföldről történő fegyvervásárlás. Ez viszonylag gyors, de rendkívül pénzigényes módszer volt, s miután a császári csapatok elszigetelték az országot a külvilágtól, 1848 novemberétől gyakorlatilag ez is lehetetlenné vált. Másodszor a hazai fegyvergyártás, harmadszor pedig a lakosságtól történő fegyverbegyűjtés. Főleg ez az utolsó módszer okozta a fegyvertípusok hihetetlen mértékű növekedését, bár megjegyzendő, hogy ezeket a fegyvereket elsősorban szabadcsapatok vagy a nemzetőrség felfegyverzésére fordították, a reguláris alakulatoknál, inkább csak a vadászoknál találkozhatunk velük.
A császári-királyi hadsereg sorgyalogságánál rendszeresített és legnagyobb számban használt lőfegyver az 1842 M Augustin-rendszerű, elöltöltő gyutacsos gyalogsági puska volt. (Ez a fegyver 1841 M néven is előfordul a szakirodalomban.) Ezt a puskát használta a legnagyobb számban a honvédsereg gyalogsága is. (Augustin báró ebben az időben altábornagyként a birodalmi hadsereg fegyver- és lőszergyártását - s ezen belül fejlesztésüket is - irányította.)
A fegyver kémiai gyújtású, tehát modern fegyvernek számított, bár a belga és angol fegyvergyárak termékeinek minőségét nem érte el, nem is beszélve az új hátultöltő puskáról, Dreyse gyútűs puskájáról, aminek elsöprő hatásával azonban még maguk a poroszok sem voltak tisztában, s közel két évtized kell még hozzá, hogy a fegyver ámulatba ejtse Európát.
Az 1842 M Augustin-puska még sima csövű, s gyutacsos szerkezete némileg eltér a megszokott kémiai gyújtású fegyverekétől, a csappantyús puskákétól. Míg a csappantyús szerkezet teljesen új konstrukció, addig a gyutacsos elég sok szerkezeti elemet felhasznál a korábbi kovás fegyverekből. A kakas formája itt is megváltozott, hogy kalapácsként működhessen, de a serpenyő megmaradt, igaz kissé átalakult formában, hogy a durranóhiganyt tartalmazó fémhengerkét, a gyutacsot befogadhassa. A serpenyőfedél teljesen átalakult, acéltoldata eltűnt. A fedélbe egy rugózó ütőszeget építettek be, aminek teteje lapos volt - erre ütött rá a kakas -, a serpenyőbe pedig benyúlt az ütőszeg, aminek hegye éppen elérte a gyutacsot. Lövéskor az ütőszeg robbantotta fel a gyutacsot, aminek a szúrólángja a gyúlyukon át érte el a lőportöltetet. A gyutacs egyébként a papírtöltés aljára volt erősítve, innen tépte le a katona a töltés megkezdésekor.
A császári-királyi hadsereg első gyutacsos fegyverét még 1835-ben szerkesztették, ezeket Console-fegyvereknek nevezték a tervező Giuseppe Console-ról. Ezt a szerkezetet azonban nem használták nagy számban, inkább pisztolyokat és vadászkurtályokat szereltek fel vele, gyalogsági puskánál csak elvétve használták. Elképzelhető, hogy kis számban a honvédsereg gyalogsága is használta. A forrásokban ennek nem lelni nyomát, de ez azzal is magyarázható, hogy ugyanazt a töltést használták hozzá, mint az Augustin-puskához. A Console-fegyverek tulajdonképpen a korábbi kovás fegyverek egyszerű átalakításából készültek úgy, hogy a kovás szerkezet néhány alkatrészét kicserélték, a kakaspofák közé a kova helyébe acéldarabot erősítettek, a serpenyőt pedig úgy alakították át, hogy a gyutacs befogadására alkalmas legyen. Az Augustin-fegyverek egy része is a korábbi kovás típusok átalakításával készült, oly módon, hogy a gyújtószerkezetet cserélték ki az új, Augustin-rendszerűre. A fegyverek ilyen átalakítását 1840-től végezték. Az említett gyutacsos puskák lőtávolsága, lőeredményei nagyjából megegyeztek a korábbi kovás puskákéval, hiszen lényegében csak a gyújtószerkezet változott, még a legújabb 1842 M gyalogsági puskáknál is, annak ellenére, hogy ezek teljesen új gyártmányok voltak.
A lőtávolságuk elméletileg 600-700 m-ig terjedt, azonban 250 m fölött az átütőképesség gyakorlatilag megszűnt. Ezt a kísérletek mellett a korabeli szabályzatok is igazolják, hiszen az első sortüzet a gyalogság csak az ellenfelet 300 lépésnyire (225 méter) megközelítve adhatta le. A találati valószínűség azonban erről a távolságról még meglehetősen kicsi volt, a lövéseknek csak mintegy 30%-a érte a célfelületet (a szemben álló gyalogos század kiterjedését jelző 1,8x36 méteres deszkapalánkot). A céltáblára történő lövésnél még rosszabb volt a találati arány, mindössze 7%. 100 lépésről (75 m) a lövések 75%-a csapódott be a célfelületre, s alig több mint a negyedrésze találta el a céltáblát. Ezek után aligha lehet csodálkozni, hogy a szuronyharc oktatását fontosabbnak tartották, mint a lövészetét, s az ütközeteket legtöbbször a szuronyrohamok döntötték el. 200 lépésnél nagyobb távolságról ritkán lőttek sima csövű puskával.
Ezeket a fegyvereket használták a szabadságharc oldalán harcoló császári-királyi sorgyalogsági alakulatok, amelyek magyar - illetve 2 zászlóalj esetében olasz - kiegészítésűek voltak, összesen 24 zászlóalj. Az első honvédzászlóaljak közül is többet ezzel szereltek fel, s az 1848 őszén megalakuló zászlóaljak is kaphattak ebből a típusból, miután a frissen kinevezett fegyverzeti felügyelő, Láhner György alezredes (később tábornok, majd Aradon vértanúhalált szenvedett) néhány ezer eldugott fegyvert talált a császári-királyi fegyverraktárakban. Ezen fegyverek számát növelte a Budavár, majd Arad visszavételénél zsákmányolt puskák jó része is, illetve az Ozoránál elfogott Roth-hadtest fegyverzetének kisebbik része.
A határőrség is az 1842 M Augustin-puskát, illetve az 1840-től, kovásból átalakított Augustin-puskákat használta, így a magyar oldalon harcoló 4 székely határőrzászlóalj katonáinak nagy része. Ezeknél az alakulatoknál feltűnt egy igazán modern fegyver is, az 1842 M kamrás puska.
Ezt a fegyvert a császári-királyi hadsereg vadászalakulatainál használták, illetve a határőrezredek lövészei alkalmazták. Utóbbiakból minden századnál 12 fő szolgált, tehát zászlóaljanként 72 katona volt felszerelve ezzel a puskával.
A puska a gyalogsági puskához hasonlóan Augustin-rendszerű volt, tehát a lőportöltet begyújtásának módja megegyezett. Ellenben a kamrás puska már huzagolt csövű volt, ezáltal nagyobb volt a lőtávolsága, és sokkal pontosabban lehetett vele célozni. Huzagolt fegyvereket nem szívesen alkalmaztak a hadseregekben korábban, mert megtöltése (elöltöltő fegyverekről van szó) rendkívül hosszadalmas és megerőltető, háromszor-négyszer annyi időbe kerül, mint a sima csövű fegyvereknél. A 19. század közepén azonban új fegyverek jelentek meg, amiket olyan könnyen lehetett megtölteni, mint a sima csövű puskákat, mégis huzagoltak voltak. Ezen új fegyverek egyike volt az 1842 M Augustin-rendszerű kamrás puska is. (A szakirodalomban ezt a fegyvert 1844 M puska néven is említik.) Viszonylag könnyű tölthetőségét az tette lehetővé, hogy a cső hátulsó részében kialakított, a lőpor befogadására szolgáló töltőűr kisebb átmérőjű volt, mint a cső űrmérete. A lövedék néhány tized mm-rel kisebb átmérőjű volt, mint az űrméret, de nagyobb, mint a töltőűr átmérője. Így a töltés során a lövedéket már nem kellett hosszú ideig tartó, nagy erőfeszítéssel "belekalapálni" a huzagolt csőbe, hanem egyszerűen lecsúsztatták a töltőűrig, aminek a peremén megállt. Ezután a töltővessző néhány erőteljes ütésével szétdöngölték a golyót, ami a töltőűr peremén lencse alakúra szétterült, átmérője így megnőtt, s a lőporgázok feszítő hatására belesajtolódott a huzagokba. A töltés így alig vett valamivel több időt igénybe, mint a sima csövű fegyvereknél, és pontosabban lehetett vele célozni.
Sokkal nagyobb számban használták a honvédsereg gyalogságánál a korábbi kovás típusokat, az 1798 M franciakovás rendszerű gyalogsági puskát és a kisebb-nagyobb, de a lényegen nem változtató módosításokkal ebből kialakított 1807 M, 1818 M és 1838 M puskákat. Az űrméret mind a négy típusnál azonos, 17,6 mm. A cső hossza mind a két utóbbi típusnál rövidebb lett, így az 1798 M puska 1500 mm-es hossza az 1818 M és 1838 M esetében 1470 mm-re csökkent. Megjegyzendő, hogy ezeknél az elöltöltő fegyvereknél a méretek még nem egységesek, az egyes fegyvereknél kisebb-nagyobb eltérések típuson belül is adódhattak. A legfőbb különbség a puskák szuronyainál volt. Bár ez a 4 kovás típus, illetve az 1840-től belőlük átalakított Augustin-fegyverek, sőt még az 1842 M Augustin gyutacsos puska is azonos űrmérettel rendelkeztek, nem minden esetben tudták egymás töltéseit használni. Míg a kovás fegyverek ki tudták lőni a gyutacsos töltést, fordítva ez nem volt igaz a gyutacs hiánya miatt. Elvileg a katona tölténytáskájában kellett tartalék gyutacsnak, illetve csappantyúnak lennie, ez azonban csak néhány darab volt, és a gyutacs, illetve a durranóhigany előállításának hazai problémája miatt valószínűleg a legtöbbször nem volt mód tartalék gyutacsok biztosítására.
Modern fegyvernek számított a külföldön vásárolt fegyverek jó része. Elsősorban Belgiumból, kisebb részben Angliából sikerült - jórészt Sztankó Soma százados működése nyomán - mintegy 25 000 db lőfegyvert beszerezni. Ezek csappantyús gyújtószerkezettel működtek, s ez jelentette a legnagyobb problémát, ugyanis 1848 őszétől az elzártság miatt meg kellett szervezni a csappantyúk hazai előállítását. Gyutaccsal ugyanis ezek a fegyverek - bár az elv és az alapanyag ugyanaz - nem működtek.
A belga és az angol csappantyús fegyverek között kis számban huzagolt fegyverek is előfordultak. Ezeket a töltés nehézsége miatt - bár kezdetben a honvédzászlóaljak legénységének egy részét ilyenekkel látták el - 1848 decemberétől az újonnan szerveződő vadászalakulatok között osztották el. Jelentős problémát jelentett még ezen fegyvereknél a szuronyok elhelyezése, ugyanis a fegyverek egy része szurony nélküli volt, és a birodalomban használatos szuronyokat csak átalakítások után lehetett ezekre a puskákra felerősíteni.
A gyalogsági puskáknál legnagyobb számban a Laukart-rendszerű szuronyokat használták, mégpedig az 1838 M négyélű döfőszuronyt. Felerősítésének sajátossága abban állt, hogy az üreges markolatban kialakított egyenes horony a markolatperemnél hídszerűen megszakadt. A puska alsó faágyába egy ék alakú, rugózó szuronyrögzítő volt beépítve, ami a markolatperem hídszerű kiképzése alatt áthaladt, majd a horonyba érve kiemelkedett és rögzítette a szuronyt. Ezt a szuronyt használták az 1838 M kovás gyalogsági puskához, az 1842 M Augustin-puskához, illetve az előző típusból átalakított Augustin-puskákhoz.
Nagy tömegben használtak még két további szuronytípust. Egyik az 1799 M döfőszurony (négyélű, markolata horony nélküli, végén körhagyó gyűrűvel, melyben U alakú vágat van kiképezve, amibe az alsó faágyba épített rugózó ék kapcsolódik), amit az 1807 M és az 1818 M kovás gyalogsági puskákhoz, illetve az ezekből átalakított Augustin puskákhoz használtak. Másik az 1798 M döfőszurony (négyélű, markolata kettős biztosítású, kétszeresen megtört L alakú horonnyal és biztosítógyűrűvel), amit az 1798 M kovás gyalogsági puskához, illetve a belőle átalakított Augustin-puskához használtak.
A belga és angol fegyverekhez a fenti szuronytípusokat próbálták alkalmazni, s ha ez lehetetlen volt, hazai gyártással próbálkoztak (pl. Mecenzéfen).
Az 1842 M Augustin-kamrás puskához az 1842 M Laukart-rendszerű vágószuronyt használták, aminek a felerősítési módja megegyezett az 1838 M döfőszuronyéval, de pengéje jóval hosszabb (közel 600 mm, szemben a döfőszurony 460 mm-es pengehosszával) és szélesebb, kard alakú volt. Valamennyi szuronyhoz fekete bőrrel bevont, fémszerelékes, fából készült hüvely tartozott. A honvédsereg gyalogságának különleges csapatneme volt a vadászgyalogság. Az ún. könnyűgyalogság szerepét látta el, vagyis az ellenséges harcrend megközelítésében, a csatárláncok kialakításában, a biztosításban és a felderítésben volt nagy szerepe. Katonái tehát gyakrabban voltak magukra utalva, mint a sorgyalogságnál, és sokkal nagyobb jelentősége volt tevékenységükben a pontos tüzelésnek. Így ezeknél az alakulatoknál találkozhatunk nagyobb számban a már említett huzagolt fegyverekkel. Ezeket a szintén huzagolt csövű 1807 M franciakovás rendszerű vadászkurtály, illetve az abból kialakított 1842 M Augustin-rendszerű gyutacsos vadászkurtály egészítette ki. Ezek a típusok 13,9 mm-es űrmérettel rendelkeztek, így számukra külön kellett lőszert gyártani. Sima csövű fegyvereket is alkalmaztak a vadászok, így az 1807 M kovás vadászkarabélyt, és az ebből alakított 1838 M csappantyús vadászkarabélyt. Ezek űrmérete 17,6 mm-es volt, tehát szükség esetén kilőhették a gyalogsági puskák töltését; de a helyzetet bonyolította - az 1838 M esetében - a csappantyús gyújtás. Ezekhez a típusokhoz jöttek még a megszámlálhatatlan típusú polgári vadászfegyverek, amelyek nagyrészt csappantyús, kisebb részt kovás gyújtószerkezettel voltak felszerelve. Ezek között dupla csövű puskákat is lehet találni.
A karabélyok szuronya megegyezett a gyalogsági puskák döfőszuronyaival, a kurtályok a nagyméretű vágószuronyt kapták. A polgári vadászpuskákat szurony nélkül használták, vagy sebtében készített szükségszuronyokat szereltek fel rájuk.
A lőfegyvereknél jóval kisebb, de nem elhanyagolható jelentőséggel bírtak a szablyák, kardok. Természetesen ennek elsősorban a lovasságnál volt jelentősége, de a gyalogság is alkalmazta ezeket a fegyvereket, ekkor már inkább csak rangjelző, vagy vezényleti fegyverként.
A tisztek kezében a vezénylet eszköze volt az 1837 M gyalogostiszti szablya, amely így igazi nemzeti fegyverré, a szabadságharc jelképévé vált. A szablya teljes hossza 950-1000 mm, pengehossza 820-860 mm, szélessége 26-28 mm között változik. Pengéje a szabvány szerint közepesen ívelt, de ahogy a méreteket, úgy ezt sem vették szigorúan a készíttető és használó tisztek. Az egyéni ízlés és a divat számára teljes teret engedtek ezeknél a fegyvereknél. A pengét sok esetben a szabadságharc eseményeire utaló szöveg vagy jelmondat díszíti. Markolata kengyeles; hüvelye fémből készült. A tisztek egy része - különösen a vadászalakulatoknál - a márciusi forradalom egyik jelképét, a jurátus szablyát viselte, annak ellenére, hogy az sohasem volt katonai fegyver. Méretei nagyjából megegyeznek a tiszti szablyáéval, de pengéje íveltebb és markolata egyszerű, kengyel nélküli, ún. hagymafejes markolat.
A kardok, szablyák közül legnagyobb számban az 1836 M gyalogsági szablyát használták. Ezt a sorgyalogság és a honvéd zászlóaljak altisztjei, ezenkívül a gránátosok (egyetlen zászlóalj, illetve 1849 nyarától Komáromban egy osztály) használták. Harci jelentősége ezeknek a fegyvereknek nem volt már, inkább jelvény-, illetve fegyelmezőeszköz szerepük volt jelentős. Aránylag rövid (650 mm), de szélesebb (32-34 mm), ívelt pengével volt ellátva. Markolata kissé a tiszti szablyához hasonló, felül előrehajló, S alakú kengyellel volt felszerelve.
Fekete bőrhüvelye sárgaréz szerelékekkel volt megerősítve. A szuronnyal közös papucsban hordták viselői bal oldalukon, a jobb vállukon átvetett széles fekete szíjon.
Ritka és különleges gyalogsági fegyvernek számított a szabadságharcban a bécsi légiósok kardja. Ennek széles, kétélű, egyenes pengéje volt, különös ismertetőjele a kereszt alakú markolata, ami rendszerint gazdagon volt díszítve, nemegyszer egész mitológiai jelenetet domborított rá készítője. Sárgaréz szerelékes bőrhüvely tartozott hozzá.
Kedves Gyula
|