CSIKÁNY TAMÁS
A magyar honvédtüzérség megszervezése és alkalmazása az 1848-49-es szabadságharcban
A magyar hadseregszervezés egyik legnehezebb feladatának bizonyult a tüzérség felállítása. Az elvégzett munkával azonban mindegképpen arányban állt az a sok dicsérő szó, melyet e fegyvernem, nemcsak saját elöljáróitól, hanem az ellenségtől is kapott. Még olyan vélemények is elhangzottak, hogy a honvédsereg lövegeit talán francia tüzérek kezelik.
„Az Arttiléria (tüzérség) azon fő fegyverneme a hadseregnek, mely lövegeinek hatása által a győzelmet előkészíti és eldönti” – írja a honvéd tüzérség számára készült szabályzat. Ezen megállapítás, ha némi fegyvernemi elfogultságot tartalmaz is, tükrözi azt a szemléletet, amelyet a 19. század és a megelőző századok háborús konfliktusai is bizonyítottak: ha a tüzérség kellő számban és minőségben nem áll valamely hadsereg rendelkezésére, az eredményes tevékenységre aligha számíthat.
A honvédtüzérséget osztrák mintára állították fel, hasonló szerveket, szervezetet hoztak létre. Ez természetes, hisz a szervezők ezt ismerték. A cs.kir. tüzérség szervezete azonban rendkívül bonyolult volt. Nemcsak a „harcoló” csapatokat foglalta magába, hanem ide tartozott a fegyvereket, lőszereket tároló, kezelő „szerházak” rendszere. Ugyancsak a tüzérség kereteit bővítette az ún. helyőrségi, vagy vártüzérség.
A cs. kir hadsereg tábori tüzérsége öt ezredből állt, melyek közül egy, az 5. állomásozott Magyarországon. Az ezredek tizennyolc századból álltak. Ezekből állították fel a háború esetén a 12 fontos, a 6 fontos gyalog- és lovasütegeket. A lövegek békében raktárakban „pihentek”, csak háborúban kerültek az ütegekhez. A lövegeknek több fajtáját különböztették meg.
Az ágyúk – melyeknek űrméretét a kilőhető legnagyobb vasgolyó tömege szerint határozták meg – a rendszeresített lövedékek kilövésére alkalmas tíz-harminc kaliberű (a cső átmérőjének és hosszának az aránya) lövegek voltak.
A tábori tüzérség legelterjedtebb lövege a 6 fontos ágyú volt. Ezen ágyú csövének hossza tizenhat kaliber, tömege hét mázsa, a hatásos lőtávolsága 1100–1400 lépés körül mozgott. A lövegcsövének anyaga 10:1 arányban tartalmazott rezet és ónt. A lövegtalp biztosította a megfelelő mozgathatóságot és ennek segítségével végezték az irányzást is. Az ágyút a rendszeresített mozdony alkalmazásával általában négy ló húzta. A kezelők előírt száma kilenc fő volt, de szükség esetén három fő is elvégezhette a kiszolgálást. A löveg tűzgyorsasága két lövés lehetett percenként.
Az eddig felsorolt adatokon kívül fontos megemlíteni a löveg találati pontosságának rendelkezésünkre álló adatait. Az 1826-1827-ben végrehajtott lövészet tapasztalatai alapján a fent említett ágyúval leadott lövések eltérésének közepes értéke 1000 lépés lőtávolság esetén oldalirányban tizenegy, hosszirányban száztíz lépés volt.
A tábori tüzérségnél rendszeresítettek még 12 és 18 fontos ágyúkat, amelyek nehéz lövegeknek számítottak.
A várak, erődök ostromához 18 és 24 fontos löveget használtak, ezek azonban szerkezetileg eltértek a tábori lövegektől. Mivel a számukra meghatározott feladat nagyobb tűzerőt kívánt, ezért a csöveik elsősorban a csőfarnál vastagabbak voltak. Ennek megfelelően nagyobb, erősebb lövegtalppal is rendelkeztek. Az összehasonlítás kedvéért megjegyzendő, hogy míg a 18 fontos tábori ágyúnak tömege huszonegy mázsa volt, az ugyanilyen méretű ostromlövegé negyvenöt mázsa.
A várvédő ágyúkat a fentiektől elsősorban csövük anyaga különböztette meg, ezeket ugyanis vasból öntötték. A várvédelem alapjának a tüzérséget tekintették, ezért az erősségekben nagy számban halmoztak fel lövegeket. Mivel ezeknél nem volt elsődleges a mozgékonyság, a cső tömege nem számított, így az olcsóbb vas is megfelelt a csőöntés céljára. A várvédelemre 12, 18 és 24 fontos ágyúkat használtak.
A lövegek másik nagy csoportjába a tarackok tartoztak, melyeknél az űrméret meghatározása másképpen történt. Ezen eszközöknél ugyanis – talán hagyománytiszteletből – a csőbe férő legnagyobb kőgolyó súlyát vették alapul. A tarackokat rendszerint gránátok kilövésére használták. A csövük olyan hosszú volt, hogy általában kézzel a csőfeneket el lehetett érni. Az ágyúval ellentétben – ahol a csőfar megvastagodott – ezen lövegek csöve egyforma vastagságú volt. A csőfenéken a lőpor számára lőporkamrát alakítottak ki.
A tarackok elsősorban hegyes vidéken, illetve helységhar- cokban voltak hasznosak. A 6 fontos ágyúk mellé 7 fontos tarackot szerveztek. Ez a tarack kétféle változatban készült: rövid, illetve hosszú csővel. A rövidnek – mely elterjedtebb volt – a cső hossza hat kaliber volt, a tömege nem érte el a hat mázsát.
A rövid cső miatt a tarack találati pontossága jóval alatta maradt az ágyúnak. A 7 fontos tarackkal végrehajtott lövészet azt mutatta, hogy ezen löveg lövedékei 1000 lépés lőtávolság esetén harminc lépés oldal- és százharminc lépés hosszúsági közepes eltéréssel csapódtak a célba. Alacsony számban ugyan, de a cs.kir. tüzérségnél rendszeresítettek 10 fontos tarackot is.
A mozsarakat gránátok (bombák) felső szögcsoportba történő „dobására” használták. Ezen eszközöket ostromnál, illetve várvédelemnél alkalmazták. A csövük – melyeket ún. szánkókra erősítettek – három kaliber hosszúak voltak. Legelterjedtebb űrméret a 10, 30 és 60 fontos volt.
A fenti lövegek mellett megjelentek a cs.kir. tüzérségnél a magyar szóhasználatban röppentyűnek nevezett eszközök is. Ezt a tüzérségi fegyvert az angol Congreve ezredes 1805-ben szerkesztette meg, mely korántsem volt tökéletes ugyan, de könnyű mozgathatósága és az, hogy bárhol fel lehetett állítani az állványt, hasznossá tette. A cs.kir. tüzérségnél rendszeresített rakéták „fejrésze” általában 6 és 12 fontos lövedék volt, az indítást egy háromlábú állványról végezték.
A lövegek működéséhez lőszerre volt szükség. Ez egy gyűjtő fogalom, mely a lövedékeket, a lőport és a gyújtóeszközöket foglalta magába. Rendszeresített lövedékek a következők voltak:
ágyúhoz golyó (tömör)
űrgolyó (gránát)
űrgolyókartács (srapnel)
kartács
sörétszelence
tarackhoz pattantyú (gránát)
pattantyús kartács (srapnel)
sörétszelence
világítógolyó
mozsárhoz bomba (gránát)
világítógolyó
röppentyűhöz golyó
űrgolyó
kartács
A golyóval általában akkor lőttek, amikor az ellenség sűrű sorokban, oszlopokban állt, illetve támadott. Ebben az esetben a leghatásosabb volt, ha az ún. „ugró” lövést választották, amikor a lövedék földet érés után felpattant és pattogva haladt tovább. A másik szintén nagyon hatásos tüzelési mód a “sodró” lövés volt, amikor a golyó nem emelkedett a cél magassága fölé. Ez esetben ugyanis a golyó szinte oszlopokat semmisített meg az ellenség harcrendjéből. Kísérletek alapján 400 lépésről egy hatfontos golyó huszonhárom-huszonnégy embert „üthetett” keresztül.
A lövegfajtánként különböző névvel illetett gránátokat a lövésnél meggyulladó gyújtózsinór robbantotta fel. Annak elkerülése céljából, hogy becsapódásnál ne a gyújtózsinórra essen a lövedék, eloltva így annak tüzét, az ellentétes oldalon a lövedék falát vastagabbra öntötték. Egy 6 fontos gránát tizenkét-tizenhat darabra szétrobbanva, 300-500 lépés sugarú körben okozhatott sérülést.
A cs.kir. tüzérségnél rendszeresítették az angol Shrapnel hadnagy által feltalált lövedékfajtát is, mely annyiban tért el a gránáttól, hogy a lövedék belsejében lévő lőpor közé golyókat kevertek.
A tüzérség közvetlen védelmét szolgálta a kartács és a sörétszelence. E két lövedéknél cinkgolyókat helyeztek egy lemezhengerbe. A különbség abban állt, hogy az utóbbinál kisebb golyókat alkalmaztak. A lemezhenger a kilövés után, a csövet elhagyva szétrepedt, így a golyók egy viszonylag széles területen fejtették ki hatásukat.
Meg kell említeni még a világítógolyókat, amelyek kötelekkel megerősített vászonból készültek, jól égő vegyszerrel átitatva. A gyulladás után általában nyolc percet számoltak égési időnek, ez alatt a bevilágított terület nagysága egy hétfontos lövedék esetén a löveg felé százötven, oldalirányban és hátra negyven-negyven lépés volt. A lövedékbe pisztolycsöveket erősítettek, amelyek időközönként elsültek, távol tartva ezáltal az eloltással kísérletezőket.
Gyújtólövedékként használták még a felhevített vasgolyókat is. Ezeknek alkalmazása azonban igen nagy körültekintést igényelt, nehogy csőbe helyezés után azonnal felrobbanjon a lőpor.
A lőport zacskóban helyezték a lövegcsőbe, melyet a töltés után a gyújtólyukon keresztül szúrtak fel. Ismertek voltak már az „egyesített lőszerek” is, vagyis egybe csomagolták a lövedéket és a lőporzacskót. A lőpor mennyisége befolyásolta a lőtávolságot, ezt a várvédő-, az ostromágyúknál, a tarackoknál és a mozsaraknál használták ki. A tábori ágyúknál egységes „töltést” használtak. A lőtávolságot ezen eszközöknél a cső emelésével, illetve süllyesztésével változtatták. A tarackoknak négy féle különböző „töltése” volt, melyek használatát a távolság, a lövésmód és az elérendő cél határozta meg.
Gyújtóeszköznek nevezték azt a kis lőporral töltött, rendszerint nádcsövet, amelyet a csőfaron lévő gyújtólyukba helyeztek és ez közvetítette a kanóc tüzét a lőporhoz. A nádcső két vége kis vászondarabbal volt lezárva a lőpor kiszóródásának megakadályozása céljából.
A lövegeknél általában három féle irányzást alkalmaztak. Míg az oldalirányzást a lövegtalp oldalirányú mozdításával végezték, a távolság irányzásánál mutatott különbségek alapján ismerték a vízirányos (törzs) lövést. Ez azt jelentette, hogy a csőfurat vízszintesen állt. Ezt a módszert a már említett „ugró” és „sodró” lövésnél alkalmazták. A második irányzási mód a cső feletti irányzás volt, amely a hagyományos célzás volt, vagyis amikor a csőfaron és a csőszájon lévő jel egybeesett a cél irányával. Az emelékes lövés esetén az irányzó megbecsülte a cél távolságát, ennek megfelelően egy táblázatból kikereste az ún. emeléken állítandó értéket. Az emeléket, mely egy kis talpon függőlegesen álló, beosztással ellátott kettős fémrúd volt, ráhelyezték a csőfarra és a rudak között mozgatható lemezt a megfelelő értékre tolva megirányozták a célt. A cső magassági irányzását a csőfar alá szerelt, csavarral mozgatható ék segítségével végezték.
A lövegekből háború esetén ütegeket állítottak össze. A legelterjedtebb a 6 fontos gyalogüteg volt, amely négy 6 fontos ágyúból és két 7 fontos tarackból állt. Az üteg személyi állománya egyrészt tüzérekből, másrészt szekerészekből állt. A parancsnokon kívül egy tűzmester, négy tizedes, valamint hatvan bombász és tüzér, illetve egy tiszti szolga volt tüzér, a szekerészeket egy őrmester vezette, alárendeltségébe tartozott három tizedes vagy altizedes, harminckilenc közlegény, kettő kovács és egy nyerges katona. A hat lövegen kívül hat lőszeres kocsi, egy kovácsműhelyes kocsi, kettő poggyászkocsi, kettő takarmányos szekér, illetve egy további fedeles kocsi tartozott. A lövegeket és a lőszerkocsikat négy-négy ló húzta, ezen kívül még további harmincegy ló volt az ütegnél rendszeresítve. Az üteg lőszerkészletét a lövegtalpra, valamint a mozdonyra erősített ún. „böröctárba” és a lőszerkocsikon tárolták. A tüzérek a lövegeket általában gyalogosan kísérték, csak szükség esetén ültek fel a kocsikra.
Az ütegek másik nagy csoportját a lovasütegek képezték. Ennek lövegeit hat ló húzta, illetve a lőszerkészlet egy részét is lőszerszállító lom-lovakra helyezték. Más szempontból szervezete megegyezett a gyalogüteg szervezetével.
A honvédtüzérség megszervezése és szervezete
A cs.kir. haderő Magyarországon állomásozó részeit az áprilisi törvények, majd a május 7-i uralkodói leirat értelmében a magyar hadügyminisztérium hatáskörébe utalták. A tüzérség vonatkozásában ez azt jelentette, hogy az 5. tüzérezred, továbbá az egyéb tüzér szervek, szervezetek a magyar kormány irányítása alá tartoztak.
A gyalogság és lovasság irányába tett azon erőfeszítés, hogy a magyarországi idegen csapatokat magyar ezredekre váltsák fel, a tüzérségnél nem jöhetett szóba. A tüzérség állományát a birodalom iparosodott területeiről sorozták, azon meggondolásból, hogy az innen származó katonák könnyebben elsajátítják a tüzér ismeretek azon széles skáláját, amely számukra meghatározott volt. A tüzéreknek tisztában kellett lenniük a löveg kezelésén túl a lövegismerettel, javítással, lőszergyártással, készítéssel és más ismeretekkel. Azt, hogy mennyire komolyan vették ezeket, mutatja az a tény is, hogy az ezrednek a szabadságharcot fegyverrel szolgálni nem akaró tüzéreit széleskörűen fel lehetett használni a hadiüzemekben folyó lőszergyártásban. Az 5. tüzérezredet is többnyire cseh, osztrák tüzérek alkották. Az itt szolgáló csekély számú magyar mind önkéntes volt.
A tábori tüzérezred állományából 10 századra számíthatott a magyar kormány, ezen ütegeknek 60 lövege volt. A várakban, raktárakban 1500 löveget számoltak össze, amelynek harmada volt tábori löveg. A raktári készletből 3 fontos ágyúk voltak használhatók, a többi elavult volt. Ebből a készletből mindösszesen 236 darabot kapott a honvéd sereg.
A csapatok létszámának és megbízhatóságának elégtelensége, a csapatok kicserélésére tett erőfeszítések csekély eredménye, valamint a nemzetiségi vidékek – főleg a délvidéki – önállósági törekvéseinek nyílt, fegyveres konfliktussá való kiszélesedése arra indította a kormányt, hogy növelje hadseregét, egyúttal újjá is szervezze azt. Ennek megvalósítására május 16-án kiáltványt bocsátott ki, tíz zászlóalj és egy üteg toborzás útján való felállítására.
„Végre, minthogy az ország rendes nemzetőrségi lovaságyú telepet is állított fel, az erre képes rendes tüzérségi magyar egyének és hazafiak felszólíttatnak, ugyanazon ezredesnél magukat haladéktalanul jelenteni.”
A toborzás május 20-án indult meg és július végéig 200 alkalmas jelentkezőt találtak a tüzérség számára. Elsősorban mérnökök, diákok, értelmiségi fiatalok jelentek meg a pesti toborzó központban.
A szervezést az Országos Nemzetőrségi Haditanács végezte, melynek tüzérségi osztálya is működött. A tüzérség önkéntesei a pesti új épületbe vonultak be, ahol a tüzérezred „gyámkodása” mellett folyt a kiképzés és az üteg felszerelése. A kiképzést Mack József főhadnagy vezette, a kiképző tiszt a nagy népszerűségnek örvendő Ullrich Ágoston hadnagy volt.
A kiképzés tehát megfelelő szervezeti keretek között, a szükséges feltételek biztosítása mellett folyt. Az első üteg megszervezése után a munka természetesen nem állt meg, hanem – a politikai feszültség növekedésével összhangban – egyre több üteget állítottak fel. E munkát fel is kellett gyorsítani, de a minőséget meg kellett őrizni. Ezt igyekeztek bizonyítani augusztus 18-án, az első nagyobb lőgyakorlaton.
Ennek a gyakorlatnak a bemutatása betekintést nyújt számunkra a tüzérség harcászatába is. A Rákos-mezőn végrehajtott lövészet első része célba lövés volt, 1200, majd 600 lépésről. Ezt olyan sikerrel hajtották végre a honvédtüzérek, hogy a céltárgy helyét jelölő zászló rúdját is szétlőtték. Ezután következett a köteléklövészet, amikor azt mutatták be, hogy az üteg hogyan közelíti meg a célt. A feladatot itt is 1200 lépésről kezdték sortűzzel, majd 200 lépésenként előrehaladva 600 lépésről már minden löveg a lehető legnagyobb tűzgyorsasággal tüzelt. A következő állásváltás után már kartáccsal lőttek, ezzel fejezték be a cél leküzdését.
A kiképzendők növekvő száma, a tapasztalatok hiánya azonban gondokat okozott. Ezt bizonyítja Rosty Zsigmond volt honvédtiszt naplója, aki szeptemberi tüzér kiképzésről a következőket írja: „A betanítás oly hanyagul ment, hogy többször újoncz létemre én voltam az oktató.” A főpróba ennek ellenére jól sikerült, a pákozdi győzelemnek már része volt a honvéd tüzérség.
Az uralkodóházzal egyre romló viszony döntésre kényszerítette a tüzérezred személyi állományát is. Közülük 250 fő lépett át a honvéd tüzérezredbe, a nagy többség, mintegy 800 fő hadifogoly státuszban segítette kielégíteni az egyre növekvő löveg- és lőszerigényt.
A személyi feltételek biztosításán túl a legfontosabb a löveggyártás beindítása, valamint a lőpor és lőszer felhalmozása és az utánpótlás megszervezése volt, az ehhez szükséges üzemek létesítésével. Az előbbit a pesti Váci úton levő ágyúöntödében a régi, főleg kiképző ágyúk hadrafoghatóságának helyreállításával, majd a lövegcső-öntések beindításával, valamint több kisebb, főleg szepességi és erdélyi öntöde létesítésével igyekeztek megoldani. Az utóbbit a pesti Újépületben októbertől működő „hadianyag-gyárral”, az újonnan létesített lőpormalmokkal és salétromüzemek beindításával kívánták megfelelővé tenni. Ez sok kiváló, főleg tüzértiszt erőfeszítése ellenére, nyersanyaghiány miatt meglehetősen akadozott.
Bár a honvédtüzérség szervezése a cs.kir. tüzérség mintájára indult, eltért azonban ettől már az ütegszervezésnél, ugyanis itt egy üteget nyolc löveg alkotott. Ezen szervezet létrehozására azonban elsősorban a megfelelő képzettségű tisztek hiánya miatt került sor. A másik ok a lövegek alacsony száma volt. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldása abban keresendő, hogy az osztrák hadseregben jelentős lövegmennyiséggel különböző szintű tüzértartalékot képeztek, míg a honvédseregnél a meglevő lövegeket közvetlenül a dandárhoz, hadosztályokhoz szervezték. Tartalék nem volt, vagy csak egy-két üteg nagyságú.
A honvédtüzérségnél más szervezeti egységet, mint az üteg, nem hoztak létre. Volt azonban egy aprónak tűnő különbség, ami viszont általános megítélésben is mozgékonyabbá tette a honvédtüzérséget. Ez a lovak és az alkalmazott bőrszerszámzat, mely könnyebbé, ezáltal gyorsabbá, manőverezhetőbbé tette a lövegeket, ütegeket. Ezzel a kisebb honvédtüzérséget legalább is egyenrangúvá tette az ellenféllel. Legfőbb előnye mégis az a még nem magyarokban is megtalálható tettvágy volt, amely a szabadságharc ügyéhez fűzte őket.
A fent vázolt szervezési munkák eredményeként a tüzérség a téli hadjárat megkezdése előtt már ki tudott állítani 32 tábori üteget. A haderő 100 000-es létszámából kb. 5 000 volt tüzér, 250-260 löveggel. A tábori lövegek száma 1849 nyarán – amikor a honvédsereg a legnagyobb volt – elérte az 500-at.
A honvéd tüzérség fentiekben röviden vázolt megszervezése folytán a rendelkezésre álló rövid idő ellenére a harccselek- mények aktív, hasznos résztvevőjévé vált. A cs.kir. tüzérséggel szembeni, majdnem minden esetben megmutatkozó mennyiségi és időnként jelentkező űrméretbeni hátrányt képes volt, egyre szervezettebb, hatékonyabb tevékenységgel, pótolni.
A 19. század első felének hadművészetében már alapvető elvként fogalmazódott meg a három fegyvernem (gyalogság, lovasság, tüzérség) arányának helyes megválasztása és ezek együttes alkalmazásának szükségessége. Általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy a sikeres működéshez elengedhetetlenül szükséges, hogy ezer főre legalább négy löveg jusson. Egy feltételezett milliós hadsereg állományába 790 000 gyalogost, 125 000 lovast, 70 000 tüzért és 15 000 műszaki katonát tartottak helyesnek szervezni.
Az alapvető harcászati egység a gyalog zászlóalj, a lovas század vagy ezred, és a tüzér üteg volt. Ezen nagyságú szervezeteket tartották megfelelő mozgékonyságúnak, ellenállóképesnek és ezt tudta a parancsnok – részben – még hanggal átfogni.
A hadseregek hadi alkalmazásra való átállításakor a békében külön-külön szervezett gyalogos és lovas csapatokat dandárokká, hadosztályokká és hadtestekké alakították. A dandárhoz rendszerint egy üteget osztottak be. Tüzértartalékot a hadtest állományába szerveztek (néhány üteg erőben), és létrehoztak még magasabb szinten is.
A honvédseregek szervezését is ezen elvek szerint végezték, igyekeztek ezeket a normákat teljesíteni. A tüzérség szervezésével kapcsolatos erőfeszítések lehetővé tették, hogy minden felállított dandárt gyalogos, lovas üteg tudott támogatni. A kevés kiképzett tiszt és a lassan szaporodó lövegpark azonban kezdetben nem biztosította, hogy hadosztály- és hadtestszinten tüzértartalékot szervezzenek. Ennek a hátránynak a csökkenését célozta, hogy megnövelték az ütegek lövegeinek számát és állományát, ezen felül a lehetőségekhez mérten igyekeztek átszervezéssel, zsákmányolásból származó lövegekből tartalékokat kialakítani. Ezt például a téli hadjárat alatt, a feldunai hadtestnél sikerült megoldani, két tarack üteg erőben. Ennek a két ütegnek jelentős szerepe volt abban, hogy a kápolnai csatában a honvédseregnek sikerült elkerülnie a döntő vereséget.
A tavaszi hadjárat előtt a hadsereg átszervezése módot adott a tüzérség célszerűbb elosztására. A hadtestként egy tartaléküteg már némi lehetőséget biztosított a tüzérséggel való hatékonyabb manőverezésre, súlyképzésre. Az átszervezés helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint az 1849 tavaszán elért eredmények.
A tavaszi hadjárat tapasztalatainak hatására azonban újabb szervezeti változások következtek be. Görgey Artúr tábornok, aki ekkor hadügyminiszter és fővezér volt egyszemélyben, azon a nézeten volt, hogy a dandárszervezetre nincs szükség, hiszen ez olyan erő, amellyel komolyabb eredményt elérni nem lehet, viszont ez a kötelék a helyzet változásait sem tudja rugalmasan követni. Ezért megszüntette a dandárokat és két gyalog- és egy lovashadosztály erőben új hadtesteket állított fel. A rendelkezésre álló összes tüzérség a hadosztályokhoz került (két-három üteg).
A tábori tüzérség alkalmazása
A fegyvernemek együttműködésének szinte elengedhetetlen követelménye megszabta a parancsnokoknak, hogy a gyalogos kötelékek mellé mindig lovasságot és tüzérséget adjanak. Kisebb vállalkozásokat végrehajtó néhány századot vagy zászlóaljat két löveg vagy fél üteg; dandárt, melyet ritkábban bíztak meg önálló feladattal, egy üteg támogatott.
A hadosztályok, hadtestek harcrendbe való szétbontakozását az elővédnél lévő, illetve a gyorsabban mozgó ütegek biztosí- tották. Ezeket erős fedezettel előre küldték és feladatuk az volt, hogy az ellenség lövegeinek a tevékenységét zavarják.
A hadosztályszervezés kezdetétől a tüzérséget általában úgy állították fel, hogy a kisebb űrméretű üteget kettéosztották az arcvonal szárnyain, míg a másik, nagyobb űrméretű üteget „szabály szerint, amennyire lehet, uralkodó pontokon, honnan ő megsodró tűzzel is bír, mely az ellenség felé lehanyatló földtért hathatósan megsodorja”. Az ütegek kezdetben önállóan tevékenykedtek, de a kápolnai csata tapasztalatai alapján kiadott intézkedés – először a VII. hadtestre, majd a fő hadseregre vonatkozóan – a rangidős parancsnok feladatává tette az összehangolásukat. Az ütegek elhelyezkedésénél figyelembe vették, hogy a parancsnok hol kívánja erőit összpontosítani, illetve hogy a védelem leggyengébb pontját is fedezni tudják. Egy dandárt a sikeres támadáshoz 30-40 löveg tüzével tartották szükségesnek támogatni. Mivel alapelv volt a tüzérség tömeges alkalmazása, így a tartalékot általában egy kötelékben alkalmazták, úgy elhelyezve, hogy előre meghatározott – eldöntő ponton – tudjon feladatot megoldani.
A vártüzérség a szabadságharc alatt
A várak jelentős szerepet játszottak a szabadságharcban is. Kulcsfontosságú helynek számított Komárom. A várban 1848 tavaszán tüzér vonatkozásban is csak az őrzés-védelemhez feltétlenül szükséges állomány volt, így a személyi feltételek megteremtése volt a legfontosabb feladat. A meglevő löveganyag biztosította a szükségletet, de csak akkor, ha lövegként legkevesebb három fő megvolt. A szervezés hatalmas feladatát a vártüzérségtől és az 5. tüzérezredtől átlépett néhány tiszt végezte. Meg kell említeni közülük Mack József és Krivácsy József nevét, akik szakmai hozzáértésükkel és szervezőkészségükkel sikeres munkát végeztek.
A vártüzérséget kezdetben a védelemre szervezett dandárok állományába szervezték, majd később, 1849 májusában létrehozták az 1. tüzérezredet, melynek létszáma meghaladta az 1000 főt.
Ez az állomány, a rendelkezésére álló közel 150 löveggel, sikeresen akadályozta a körülzáró osztrák erőket. Az osztrákok eredményesen lőtték ugyan a várost, de a védművekben nem tettek kárt. A Komárom körüli csatákban a vártüzérség addig harcolt, ameddig a lőtávolsága azt megengedte. Amennyiben lehetőségük volt rá, támogatták a zászlóaljak harcát.
A második körülzárás alkalmával a vártüzérségnek nem volt jelentős harcfeladata. Azon feladatokat, amelyeket számára megszabtak, megoldotta. Mivel szabályos ostromra nem került sor, nem tudta felkészültségét bizonyítani. A tüzérség alkalmazásában jelentkező hibákat 1849 nyarára kiküszöbölték és újjászervezése után felkészült a további harcra. A városban a tüzérek nagy népszerűségnek örvendtek, és a védelem pillérének tekintették őket. Vezetőik szakmai hozzáértésükkel megállták a helyüket. Feladatuk nem volt kevesebb, mint vártüzérséget teremteni, aminek technikai feltételei megvoltak ugyan, de a nehezebb feladat, a személyi állomány biztosítása rájuk hárult. A vártüzérek is hozzájárultak ahhoz, hogy az osztrák vezetés inkább a tárgyalások útját választotta, és nem vállalta a mindkét fél számára nagy veszteségekkel járó ostromot.
Amit a legjelentősebb magyar vár, Komárom jelentett a főhadszíntéren, azt jelentette Délvidéken Pétervárad, amelyet szintén teljesen, vagy részben állandóan körülvettek az ellenség csapatai. A tüzérség 110 felállított vár- és 6 tábori lövege hasonló feladatot oldott meg, mint Komáromban. A vár jelentős tartalékai ellenére, 1849. szeptember 7-én, a kialakult helyzet miatt kénytelen volt megadni magát. A vár tüzérséggel való felszereltségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ekkor összesen 392 lövegcsövet adtak át.
Vártüzér csapatok voltak még a sajnálatosan korán elvesztett Eszék várában, a Lipótvárban, Munkácson és az elfoglalt aradi várban is.
Az ostromtüzérség
Ostromlövegek a honvédtüzérség számára is rendelkezésre álltak, ha nem is mindig a megfelelő helyen és számban. A honvédcsapatok ostromolták Aradot, Temesvárt és Gyulafe- hérvárt, a leghíresebb azonban a budai vár ostroma volt 1849 májusában. A magyar szabadságharc máig nyitott kérdése, hogy szükség volt-e egyáltalán ekkor erre az ostromra. A kérdés eldöntése helyett nézzük azonban röviden azt, hogy hogyan szervezték meg a honvédsereg vezetői a vár bevételét.
Táborkari főnöke szerint Görgey már jóval korábban, a további hadműveleti tervek készítése időszakában, amikor még nem dőlt el, hogy Bécs vagy Buda a további támadás célja, intézkedett, hogy Komáromban két nehézlövegből álló üteget megfelelő mennyiségű lőszerrel készítsenek elő.
A magyar fősereg 1849. május 4-én érkezett Buda alá. A magyar hadvezetés elképzelése szerint a várat – hisz az már rossz, elavult állapotban lévő volt – gyorsan el lehet foglalni, sőt esetleg egy jól sikerült erődemonstráció esetén a védők meg is adják magukat.
Hamar kiderült azonban az, amiről a nem sokkal hamarabb szemrevételezést végrehajtó Klapka is értesítette Görgeyt, hogy a vár védelmét alaposan megszervezték, a szükséges erődítési munkák elvégzésével jelentősen javult a vár ellenálló képessége és a védők elszántak a végsőkig való ellenállásra.
A várat körülvevő három hadtest és egy önálló hadosztály lövegeit a vár lövetéséhez tüzelőállásba rendelték, és már az első napon megkezdték a tüzelést. Ezek a lövegek azonban kevés kárt tudtak okozni, a védőművekre szinte hatástalanok voltak. Bebizonyosodott, hogy ostromlövegek nélkül lehetetlen a várat bevenni, ezeket azonban a többszöri sürgetés ellenére, Guyon tábornok, komáromi várparancsnok vonakodott elküldeni. Végül – feltehetően Kossuth utasítására – május 11-én, az április 26-án zsákmányolt négy 24 fontos és egy 18 fontos, valamint négy feltehetően 60 fontos mozsarat gőzhajóval útnak indított Óbudára. A réstörő üteg részére az állások kiépítése, miután Görgey meghatározta a réstörés helyét, már korábban megkezdődött, így a beérkező lövegek némi huzavona után 16-ára már tűzkészek voltak. E napon reggel 4 órától este 6 óráig az összes löveg lőtte a várat. A réstörő üteg ezen a napon 484 db 24 fontos és 124 db 18 fontos lövedéket lőtt a meghatározott várfalszakaszra. Az üteg zavartalan működését a mellette felállított 6 fontos leszerelő üteg biztosította. Másnap estére, az üteg tevékenységének eredményeként, olyan rés keletkezett a várfalon, hogy Görgey elrendelte az általános rohamot. A rés azonban nem volt eléggé járható, a lehullott törmeléken keresztül a támadó oszlopok nem tudtak a várba hatolni, így eredménytelen maradt a támadás. A május 17-én kilőtt 705 db, 18-án a 760 db és 19-én a 803 db lövedék hatása azonban már olyan eredményt hozott, hogy május 21-ére kitűzték a roham időpontját.
Időközben a várparancsnok, Hentzi tábornok is felismerte a veszélyt, melyet a réstörő üteg tevékenysége jelentett, így folyamatosan újabb és újabb, elsősorban mozsarakat vont be az üteg ellen. Ennek eredményeként két löveget megrongáltak, ami azonban már késő volt. A május 21-i roham sikeres volt, így a budai vár ismét magyar kézre került. A siker egyik fő részese a Psotta Mór alezredes által irányított tüzérség volt.
Kevésbé volt sikeres a honvédsereg többi ostromkísérlete. Arad megadta ugyan magát június 28-án, de ez inkább a kialakult helyzetnek, mint a körülzáróknak volt köszönhető. A vár feladásáról hallani sem akart azonban a temesvári várparancsnok, Rukavina altábornagy, aki reménytelennek tűnő helyzetében is kitartott.
A vár rendszeres ostroma május 14-én kezdődött. Vécsey tábornok – az ostromot feladatul kapó V. hadtest parancsnoka – azonban nehezebb helyzetben volt, mint Görgey, hiszen Temesvár a birodalom egyik legkorszerűbb erőssége volt. A majd kilencezres őrség rendelkezésére 213 különböző űrméretű löveg állt. Az összehasonlítás kedvéért: Budát összesen 97 löveg védte. Az ostrom tehát katonai szempontból sokkal komolyabb, körültekintőbb szervezést igényelt. A vár lövetésében és bombázásában résztvevő lövegek száma Buda és Arad bevétele után fokozatosan nőtt. Míg május folyamán 14 löveggel lőtték a várat, június 9-ére további három ágyú és két mozsár üteg számára készültek el állások, melyekkel folyamatosan lőtték a várat, tűzzel fedezve az ún. első párhuzam építését.
Július 3-án az Aradról beérkező újabb erőkkel a lövegek száma 55-re emelkedett, melyet 20 ütegre osztottak szét. A lövegek és a tüzelőállások előkészítését a védők július 4-én éjjel egy nagyszabású kitöréssel igyekeztek akadályozni, mely eredményeként 13 löveget időlegesen harcképtelenné tettek. Ezt a legegyszerűbb módszerrel hajtották végre: szöget vertek a gyújtólyukba. Ezt a módszert egyébként a tüzérek gyakran alkalmazták, ha a lövegüket már nem tudták megmenteni, vagy ha a zsákmányolt eszköz elvontatására nem volt lehetőség.
A kitörés után ismét újult erővel lőtték a várat. Július 31-étől már összesen 28 üteg tevékenykedett. Közben a második párhuzam építése is folyt, melynek elkészülte után augusztus 4-ére kitűzték a rohamot. Az árkok megléte azt jelentette, hogy a honvédek fedetten tudtak a vár közelébe jutni, viszont a falon sehol sem volt rés. Ennek oka, hogy a lövegek jobbára tábori ágyúk voltak, a kevés ostromlöveg is inkább ágyúharcot vívott. A réstörés helyett az ellenség lövegeit lőtte, a tarackokat, mozsarakat fedezte. Ez utóbbiak hiába lőtték szinte rommá a vár belsejét, a falak épek voltak, így a roham nem lehetett sikeres.
A harc után nekiláttak a harmadik párhuzam építésének is, de időközben Vécsey megkapta az ostrom beszüntetésére és az ostromlövegek Aradra szállítására felszólító parancsot.
Ezen rövid áttekintéssel igazolni kívántuk, hogy az 1848-49-es szabadságharc honvéd seregének tüzérsége, melyet szinte a semmiből teremtettek, nagyobb figyelmet érdemelne a nem éppen mindig „hálás” utókortól. A nagy viták hevében, hogy ki, mikor, mit és hogyan árult el, rontott el, sokszor elfeledkezünk azokról, akikről legalább a hadtörténelemben illenék megemlékezni. Lehet, hogy ma sokkal többen ismernék a tábori tüzérség fő szervezőjének és irányítójának, Psotta Mór ezredesnek a nevét, ha nem a „haza árulójának” Görgey Artúrnak lett volna feltétlen híve. Aki a komáromi vár történetével foglalkozik, ismeri a Krivácsy-Mack ellentétet, de hogy mit is tettek a tüzérség megszervezése érdekében, azt már sokkal kevesebben tudják.
A magyar tüzérség múltjában ez az első olyan időszak, amelyről már részletes ismeretekkel rendelkezünk, fel lehet tárni tevékenységét, szerepét. A visszaemlékezésekből, az akkor készült leírásokból kiderül, hogy hogyan viszonyultak a tüzérséghez, a tüzérekhez. Érezhető ez a félelemmel vegyes csodálat, amellyel ezen eszközök és kezelőik iránt viseltettek, és az a nagy bizalom, melyet a gyalogság és a lovasság érzett. Mindezek bemutatásával teljesebb képet kaphatunk a szabad- ságharc hadtörténetéről, és megalapozottabbá válhatnak a fegyvernem történetéről kialakult ismereteink.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
