A szuronyok története

A szuronyok történetének megértéséhez egy másik, jóval ősibb fegyverig kell visszatekintenünk az időben, túl az írott történelem határain, egészen az ősvilágig.

Az emberi történelem első, szúrásra szolgáló szálfegyverét minden valószínűség szerint Homo erectus néven ismert korai ősünk fejlesztette ki, így ez a fegyver évmilliós múlttal büszkélkedhet. Arra nincsenek bizonyítékaink, hogy ezek a kezdetleges, tűzben edzett fahegyű dárdák szerepet kaptak-e az emberek közötti küzdelmekben, de ezek voltak az ősei azoknak a bronzhegyű fegyvereknek, amelyekkel már bizonyosan harcoltak, és amelyek az időszámítás előtti harmadik évezredtől különös jelentőségre tettek szert az ókori világ csataterein.

Valószínűleg a sumérok voltak az elsők, akik állati erővel vontatott járműveket vetettek be a háborúikban, bár Krisztus előtt 2800 körül megjelenő korai harci kocsijaikat még háziasított szamarak húzták. A ló első (ugyancsak sumér) említése néhány száz évvel későbbről származik, de ezt az egzotikus állatot ekkoriban még csak mint "külhoni szamarat" emlegetik. Lovak vontatta harci szekerekről szóló beszámolókat azonban csak a későbbi századokból ismerünk.

A közel-keleten már régóta ismert szamárral ellentétben a lovat messze északon, valószínűleg a Fekete- és a Kaszpi-tengertől délre élő hurriták háziasították, de a lóvontatású harci kocsit a történelemkönyvekbe az Egyiptomra támadó hikszoszok írták be az 1600-as években. A következő évszázadokban a harci kocsi Egyiptomban is elterjedt, és a mediterrán térség háborúiban is egyre nagyobb szerepet játszott. Az i. e. 1286-ban a szíriai Kadesnél vívott csatában a feljegyzések szerint már 3500 hettita és szövetséges harci kocsi vonult fel II. Ramszesz egyiptomi csapatai ellen.

Az első évezred elejére az egyre nagyobb és nehézkesebb harci kocsikat lassan egy újabb fegyvernem, a gyorsabb és fordulékonyabb lovasság kezdi felváltani. A lovasságot mint haderőt Asszíria ismertette meg az akkori világgal, bár maga a lovaglás, a lónak igavonó helyett hátasállatként való alkalmazása valószínűleg északabbra, a szkíta pusztákon alakult ki.

Új fegyver születik

A XVII. századi Európában a gyalogság még mindig nem tudott mást felvonultatni a soraikra támadó lovassággal szemben, mint a régi jól bevált lándzsa modern megfelelőjét, a hosszú és könnyű pikát. Ez azonban már a tűzfegyverek kora volt, és ez az ellentmondás kényszermegoldásra késztette a hadseregeket: az ellenséges gyalogság ellen is hatékony, muskétával felszerelt katonákat pikával ellátott társaiknak kellett fedezniük a lovassággal szemben. Ez persze azzal járt, hogy a pikások a gyalogos csapatok összecsapásakor tétlenül vesztegeltek, a lovassági rohamok alatt viszont a kilőtt vagy éppen működésképtelenné vált fegyverükkel bajlódó muskétások váltak az események tétlen és meglehetősen kiszolgáltatott szemlélőivé. A spanyollovasnak nevezett, nyársakkal ellátott bakok sem javítottak igazán a helyzeten, mert mozgatásuk nehézkes volt, és hacsak nem vette magát körül velük a gyalogság teljesen, a lovasság könnyedén megkerülhette azokat. Egy olyan megoldásra volt szükség, amely egyetlen katonában egyesíti a muskétást és a pikást, illetve egyetlen fegyverben a puskát és a lándzsát. És pontosan ez is történt.

Ez az újítás nem volt teljesen előzmény nélküli. Önvédelmi célra már régóta gyártottak olyan lőfegyvereket (főleg pisztolyokat), amelyek csőtorkolatára kihajtható, sokszor rugóval működő pengéket erősítettek, és a vadászok is alkalmazták már a puskákra szerelhető késeket a nehéz vadkanölő lándzsák helyett. A hadi használatban azonban ezek mindez ideig nem terjedtek el.

A katonai szuronyok pontos eredetét homály fedi, de valószínűleg az 1600-as évek közepén Franciaországban, esetleg Spanyolországban születtek meg. Ezek a korai típusok esztergált kúpos fanyéllel voltak felszerelve, amelynél fogva egyszerűen a muskéták csőtorkolatába kellett dugni őket.

Voltak persze más próbálkozások is, pl. a muskétára szerelhető előre kihajtható vagy kihúzható nyársak, vagy a muskéták villaállványának nyársként való használata, de ezek végül nem terjedtek el. A csőbe dugható szurony ellenben az évszázad második felében az európai hadseregek arzenáljának megszokott elemévé vált, az 1686-ban Buda visszafoglalására induló császári csapatok is ilyennel voltak felszerelve.

Használatukkal a puska eredeti funkciója természetesen megszűnt, lőni vagy a fegyvert újratölteni csak a szurony eltávolítása után lehetett. Ugyanakkor, mivel a szuronynak a puskához való rögzítésére csak a markolat keskenyedő vége szolgált amely megszorult a csőtorkolatban, döféskor előfordulhatott, hogy a testben megszorult penge kirántotta a szuronyt a puskacsőből. Ezek a hátrányok az évszázad utolsó évtizedeire egyre nyilvánvalóbbak lettek, és további útkeresésre sarkallták a fegyvergyártókat. Az 1680-as években megjelentek a dugós szuronyokkal azonos kivitelű, de nyelükön két gyűrűvel felszerelt típusok, amelyeket a gyűrűknél fogva a puskacsőre lehetett húzni, így már feltűzött szuronnyal is lehetett lőni. Egy másik típus keresztvasára hosszában felhasított csövet erősítettek, és ennél fogva húzták azt a muskéta csőtorkolatára, miáltal a penge olyan távolra került a cső hossztengelyétől, hogy az már az újratöltést sem zavarta. A következő lépésben azután egyszerűen elhagyták az immár céltalanná váló markolatot, később pedig a felhasított csődarab helyett bajonettzárral ellátott köpűt kezdtek használni. Ezzel azután megszületett a modern vágószurony, amit szinte változatlan formában alkalmaznak majd másfél évszázadon keresztül.

A pikát végül a XVII. és XVIII. század fordulóján vonták ki az európai hadseregek arzenáljából, elsőként az osztrákból 1689-ben. A szurony, leküzdve gyermekbetegségeit, a gyalogos katona legfontosabb szálfegyverévé vált.

Döfő- és vágószuronyok

A köpűs rögzítés megoldotta a fegyverek feltűzött szuronnyal való használatának kérdését, a csőtől oldalirányban eltolt penge pedig az újratöltést sem akadályozta immár. És bár az első ilyen szuronyok, pl. az osztrák hadseregben 1705-ben bevezetett típus még mindig egyszerűen felhasított, zár nélküli köpűvel készült, az 1722-es modell kétszeresen megtört vonalú kivágása már a puskacsőhöz való biztonságos rögzítést is megoldotta.

A század közepéig a szuronyok pengéje még a régi divatot követi, ettől kezdve azonban lassanként négyélű nyárssá alakul, és az 1700-as évek végére kialakul a döfőszurony. Ugyanekkor a vadászcsapatok felszerelésében megjelenik az egyenes kardszerű pengével ellátott vágószurony is, amellyel ezeknél az alakulatoknál egy fegyverben igyekeztek egyesíteni a gyalogsági kardot és a szuronyt. Fejlődött a feltűzött szuronyok rögzítésének módja is: először egy, a puska ágyazatára szerelt rugós kampóval kísérleteztek, amely beleakadt a köpű kivágásába (ilyenek voltak az Augustin puskák szuronyai is), az utolsó döfő- és vágószuronyok köpűje azonban már egységesen egy elfordítható gyűrűvel volt ellátva, amelynek kivágásán a célgömb tömbje feltűzéskor áthaladt, a mögött elfordítva azonban biztosan rögzítette a szuronyt a fegyveren. Ez a megoldás a vadászok vágószuronyain már a XVIII. század végén megjelenik, egyeduralkodóvá azonban csak 1854-től, a Lorenz puskák bevezetésétől vált.

Ez volt a szuronyok aranykora, amely jelentősen megváltoztatta a hadviselés addigi képét, a feltűzött szuronnyal egymás felé menetelő gyalogos ezredek képe (hiszen a szuronyos puska, akárcsak elődje, a lándzsa, a gyalogosok egymás elleni harcában is fontos szerepet kapott) a háború valóságos jelképévé vált. A XIX. század közepére úgy tűnt, az elöltöltő fegyverek és szuronyaik fejlődésük csúcsára értek. Egyszersmint azonban a végéhez is közeledtek.